Nem léphetnek fel az István, a király valódi sztárjai

Nem járul hozzá a Társulat rendezője, hogy az István, a király eredeti (felülmúlhatatlan) szereplőgárdája fellépjen a rockopera jubileumi előadásain.
A (jog)sértő döntés indoka: igaz, hogy a lázadó rockerek történelmet írtak a Királydombon, de "megöregedtek" - mármint a rendező hölgy szerint (akihez nyilván volna egy-két keresetlen szavam a pórul járt művészek helyében).
Az utóbbiakat a bántó megjegyzések mellett egyéb gyanúsítás is érte: a rendező állítja, playbackről énekelnek. Nos, ebben (is) téved. Vikidál és társai már '83-ban eredetiben harsogták a dalszövegeket; legfeljebb Pelsőczy László tátogott Varga Miklós hangjára (számomra máig érthetetlen, miért nem adhatta az arcát a szerephez a csodálatos hangú rocker).

Kérdezhetnénk, jogdíjat kapnak legalább az énekesek?
Ugyan már. A kiskapuk korát éljük.
Varga Miki, Vikidál Gyula, Deák Bill Gyula, Nagy Feró nyilván úgy érzik magukat, mint a viccbeli bőgős (akinek járni épp jár a fizetés, csak nem jut). Akár még az Artisjushoz is fordulhatnak, de van egy kellemetlen sejtésem, milyen válaszra számíthatnak a jogvédő irodától.

Szerencsére a Szörényi Levente - Bródy János szerzőpáros nem bizonyult túlkorosnak; ők felléphetnek majd. Illene kiállniuk zenésztársaik mellett, főleg mivel annak idején nem amazok tolakodtak előtérbe: maguk Szörényiék kérték fel őket a pogányok szerepére. Mi több - Koppány figuráját kifejezetten Vikidál Gyula hangjára és személyiségére írták. Tökéletes választás volt, akárcsak a többiek, az akkor "ellenzéknek" számító rockerek.

Nem titkolom, nekem eleve nem tetszett a Társulat (divatos mai kifejezéssel élve) "casting" jellege. Villalakókat, playmate-eket választhatunk ily módon, persze - de az István, a király más műfaj.

Az 1983-ban tartott ősbemutató hangulatát - a rendszerváltás előtti időszak életérzését, a rég vágyott szabadság első látható jelét, az óriási lelkesedést, a reményeket, mindazt, amit a darab akkor kifejezett - lehetetlen megismételni.
Az új rockopera csak halvány árnyéka (mondjuk ki őszintén: másolata) lehet a réginek, hiába igyekeznek a valóban tehetséges, kiváló szereplők. Ez az István, a király már nem ugyanaz, mint az eredeti.
Mindezzel nem a Társulat-szereplők érdemeit kívánom kisebbíteni. Kár, hogy csak így nyílik alkalmuk, hogy megmutathassák énektudásukat, rátermettségüket. (Madonna tökéletes előadóművész, Marilyn Monroe-ként mégsem volt hiteles. Jobban szeretjük, mikor egyszerűen Madonna. Hosszasan sorolhatnám azokat a példákat is, mikor egy korábban nagy sikert aratott alkotásról újabb bőrt próbáltak lehúzni - az ilyen kísérletek rendre kudarcba fulladtak.)
Csodálkozom, hogy Szörényi Levente - akit őszintén becsülök, tisztelek; az István, a királlyal olyat alkotott, amire csak kevesen képesek - ilyesmihez adta a nevét.

Kamaszkoromban igencsak kedveltem az örök lázadó Ferót. Sajnáltam, amiért olyan korban élt, amikor a politika alaposan megnyirbálta az egyén (és a művész) szabadságát. Azon azért elgondolkoztam, hogy az énekes a rendszerváltás után se lett elégedettebb; azt hittem, a cinikus Feró amolyan "mindenkori ellenzék".
Ma már úgy látom, sok mindenben igaza van. ("A kis herceg meg csöves lett, mert nem tudta, mi az a BUX index" - énekelte Tessék! c. számában.)
Vajon miért van az, hogy a magyarok máig nem becsülik meg a művészeinket?