Akkor és most

Örülök, hogy nem a szocializmus korszakában éltem Magyarországon. Nem rajongok a vasfegyelemért; bizonyos, hogy nehezen viseltem volna a sok korlátozást. Rengeteg lehetőség tilalmasnak számított, amikről ma már nem szívesen mondanék le. Egyébként is - a békeszeretet és a rászorultak segítése kivételével - idegen számomra a szocializmus legtöbb eszméje; jobban meg tudom érteni a fogyasztói társadalom felfogását ("aki kapja, marja", akkor is, ha tudom, hogy némely hatása káros). Nem hinném, hogy szívesen feláldoznám egyéni jólétemet vagy szűk környezetem érdekeit a - mások által behatárolt - "közjóért".
Korábban csodáltam azokat, akik azt állították, keményen kell dolgozni, nem szabad félni a fizikai munkától, és az anyagi javak keveset számítanak. Igaz, kevésbé csodálom őket azóta, hogy néhányukat közelebbről is megismertem, s azt láttam, hogy egyikük sem műszakba jár dolgozni vagy napszámba kertet ásni, és nincs náluk földhözragadtabb, pénzéhesebb embertípus.
Politikai identitásom - úgy gondolom - leginkább liberális. Minél kevesebben szólnak bele a - politikai, munkahelyi, személyes - döntéseimbe, annál jobban érzem magam.

Azt hiszem, a rendszerváltás utáni évekre gondolhatnék vissza legtöbb nosztalgiával, ha pontosan emlékeznék rájuk (háromévesen keveset értettem a dolgok alakulásából). Ahogy utólag kiveszem, akkoriban még nem fulladtak bele a versenybe és a taposómalomba az emberek, mint most. Másfelől felemelő volt a tudat, hogy már olyasmit is kimondhatott, megtehetett az egyén, ami pár évvel korábban elképzelhetetlen lett volna.
Elismerem, a rendszerváltás sok hozzá fűzött reményt nem váltott be, de úgy vélem, akkor is jobb most, mint huszonöt évvel ezelőtt.