Október 23 - emlék, 2006

Az elmúlt évben magam is jelen voltam néhány tüntetésen - saját tapasztalataim alapján akartam véleményt formálni a dologról. Íme.

2006. szeptember vége
Az elmúlt év őszén Budapestre költöztem - csaknem egy időben a TV-székház elleni emlékezetes ostrommal. Vidéken maradt családtagjaim aggódtak értem: kérleltek, legyek óvatos.
Nem értettem, miért kell elővigyázatosnak lennem - Budapest oly nagy és forgalmas, hogy aki nem a Szabadság tér, a Kossuth tér, a Hősök tere vagy az Andrássy út környékén lakik vagy dolgozik, az legfeljebb szándékosan ütközhet tüntetőkbe: akkor, ha felkeresi az említett helyeket, lehetőleg a délutáni, esti órákban.
Mivel a szüleim telefonhívásaiban egyre inkább eluralkodott a téma, kíváncsi lettem. Elhatároztam, megnézem, mitől félnek ennyire.
Akkor már több mint egy hete tüntetéseket szerveztek az említett helyeken. Úgy terveztem, metróval vagy busszal közelítem meg a Hősök terét - s ha azt látom, hogy fenyegető a helyzet, elmenekülök.
Nem volt szerencsém: a Hősök terén aznap csupán görkorcsolyázó gyerekek lézengtek.
Tettem egy próbát a Kossuth téren is. Gyalog érkeztem az Alkotmány utca felől - ismertem a terepet, mivel három éve még itt volt a Szukits Könyvek (első munkahelyem) irodája; ezt a részt ismertem meg elsőként a fővárosból. Könnyen eltaláltam a Parlamentig - készen arra, hogy szükség esetén továbbálljak.
Elégedetten láttam, hogy itt már valóban vannak tüntetők, de - bár a tévés beszámolók alapján számítottam rá - nem ütlegelték egymást földből kitépett útjelző táblákkal vagy kövekkel.
Közelebb merészkedtem. Reméltem, találkozom egy-egy vadmotorossal vagy jókötésű, kopasz vagánnyal. Helyettük azonban mosolygós, békés embereket láttam - középkorúakat; öregeket; fiatal párokat kézen vezetett vagy babakocsiban tolt kisgyerekekkel. Képviseltette magát csaknem minden társadalmi osztály. Akadtak ugyan bőrruhás motorosok és izmos, nagydarab kopasz fiatalemberek, de jóval kevesebben, mint vártam. A színpadon nemcsak tüntetők szónokoltak; fellépett néhány művész is. Nagy volt az összefogás - szívesen láttak és "Isten hozott!" skandálással fogadtak minden fellépőt, vallási vagy pártfelekezeti hovatartozástól függetlenül.
A tömegbe verődött emberek meglepően barátságosan viselkedtek, mintha nem tüntetésen, hanem kedélyes összejövetelen lettek volna. Ha ki akartak kerülni, nem félrelöktek, hanem udvariasan helyet kértek mellettem. Néha mégis tartottam attól, hogy ha a hangulat változik, és megindulnak a tüntetők, előfordulhat, hogy a vékonyabb alkatúakat - mint például engem - elsodornak és megtaposnak. Szerencsére nem került sor ilyesmire. A rendőrök oldalról figyelték az eseményeket. Ezekben a napokban születhetett a "Magyar rendőr velünk van!" szlogen.

Nekem mindebből úgy tűnt, a tüntetők zöme békés átlagpolgár, akik csupán az életszínvonal emelkedését, sorsuk javítását szeretnék sürgetni. Vannak, akiket - mint engem - a kíváncsiság vonzott a térre, legtöbbjüket viszont meggyőződés. Az eszközeik sajnos nem megfelelőek (akkor se, ha a közszolgálati média meg a politikai élet olyan, amilyen). Emellett voltak közöttük nyugtalanító elemek - én magam nem láttam őket, de hallottam ilyesmit. Szélsőségek - azok, akik hazaárulóként jellemzik mind a jobb-, mind a baloldali vezetőket - számára különösen kedvező az efféle zűrzavar.

2006. október 23., kora este
Akárcsak az idén, az elmúlt évben is kordonnal zárták le a Kossuth teret. Aznap nem juthattam el oda az Alkotmány utcán, mivel annak bejáratát sötét ruhás rendőrök sorfala állta el.
Kis kerülővel a Markó utcán osontam le a Kossuth térig. Csupán néhányan álltak a magas, halványszürke rács előtt, s megjegyzéseket tettek a rendőrökre. Elterjedt, hogy valahol a városban egy fiatal tüntető meghalt egy összecsapásban. Szerencsére a hír kacsának bizonyult.
Egy idős néni a Deák tér felől érkezett - ott aztán volt az előbb nemulass; üsd, nem apád - magyarázta ijedten.
Hazaindultam. Féltem egyedül bóklászni a mellékutcákon - tartottam az igazoltatástól, meg az időnként felbukkanó gyanús elemektől. Csatlakoztam egy idősebb hölgyhöz, aki a közelben lakott. A néni még épp időben terelt be egy sövény mögé - hangoskodó suhancok közeledtek felénk, s elhaladtak előttünk. (Bizonnyal nem rossz szándékkal jártak arra, de én nem találtam őket bizalomgerjesztőnek.)
A néni rám mosolygott: na, kedvesem, vigyázzon magára, én már nem megyek tovább. Nagyot nyeltem, s egyedül baktattam arra, amerre a Jászai Mari teret sejtettem a sötétben. Pár perc alatt odataláltam - a Deák térre akartam menni, de aznapra törölték az arra induló járatokat. Így a Hősök tere felé indultam, ahonnan néhány tüntető fiatalt követve eljutottam az Ötvenhatosok teréig. Tanúja voltam, amint dörgő tapsviharban megérkeztek a motoros tüntetők - el kell ismerni, látványos és tiszteletet parancsoló volt a bevonulásuk, az emberek hangosan ünnepelték őket, míg elgördültek a kordonig.
A további eseményeket nem vártam be. Fél kilenckor hazaindultam - de így is elmondhatom, hogy ott voltam a 2006-os tüntetéseken, és láttam (majdnem) mindent.