A negyvenkét esztendős, gyönyörű Joanne Rowling a világ legsikeresebb szerzője. Mivel művei rekordösszegekért kelnek el, pénzben sem szenved hiányt - gazdagabb, mint II. Erzsébet angol királynő. (Pedig nem is örökség révén, hanem saját tehetségének köszönhetően vált vagyonossá.)
Rowling mégsem felejtette el, hogy megélt nehezebb időket is. Fiatalon kötött házasságot, ami igen hamar véget ért; Jo magára maradt négy hónapos kislányával. Saját bevallása szerint a válás megviselte, öngyilkosságra is gondolt. Elismeri, hogy orvosi segítséget vett igénybe.
"Sohasem szégyelltem, hogy depresszióval küzdöttem. Soha. Mit kellene restellni ezen?" - nyilatkozta nemrég.
Igaza van, nincs miért szégyenkeznie. Eddig elért eredményei bizonyítják, hogy sikeresen túllépett a nehézségeken. (Azóta egyébként újra férjhez ment, s három gyermek boldog édesanyja.) Korábbi tapasztalatai - örömei és fájdalmai - nélkül pedig nem az a Rowling lenne, aki most.
Számos tehetséges ember küzdött depresszióval - Beethoventől Jókai Mórig és Arany Jánosig. Nem is szólva József Attila, Csáth Géza, Bajza József, Guy de Maupassant vagy Jan Potocki tragikus sorsáról.
Tizenöt esztendős koromban olvastam először Lev Tolsztoj Anna Karenináját. Máig pontosan emlékszem, milyen hitelesen ábrázolta az író az öngyilkosságra készülő, kétségbeesett ember gondolatait. (Valamiért élek a gyanúperrel, hogy a nagy orosz szerző előtt sem volt teljesen ismeretlen a melankólia.)
Ennek ellenpontja Joanne Rowling lírai, életigenlő leírása a Harry Potter-sorozat hetedik részében (Harry elszántan néz szembe a halállal, miközben eszébe jut, milyen jó élni, mekkora kincs az élet). Bár nem egy irodalmi remekművet ismerek, ehhez hasonló felemelő gondolatokkal még nem találkoztam nyomtatásban.
A szerzőnő arra biztat minden depresszióst, hogy ne habozzanak segítséget kérni.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése