Szörényi szerint a Társulat jobb a Megasztárnál

Szörényi Levente, az István, a király című felejthetetlen rockopera zeneszerzője kijelentette, jobb lehetőségeket kapnak a Társulat tehetségkutató műsorban fellépő fiatalok, mint azok, akik a Megasztárban szerepeltek, ráadásul az előbbi műsor nemcsak azért jött létre, hogy a nézettségi mutatókat az egekbe röpítse.
A Megasztár egykori szereplői közül többen azt állítják, sokat köszönhetnek a műsornak és az azt sugárzó kereskedelmi csatornának; de Szörényinek több dologban igaza van.

Nekem már a Társulattal kapcsolatban is voltak kételyeim. A "futószalag" típusú selejtezők, a versenyzőknek adott feladatok valamiért nagyon emlékeztettek a kereskedelmi tévékben rendszeresen bemutatásra kerülő "castingokra" (villalakókat, valóságshow-hősöket is hasonló módszerekkel keresnek...).

Mennyivel másként alakult ez annak idején, amikor a tévénézők nem kísérhették figyelemmel a szereplőválogatást, s mégis egyértelmű volt, hogy a rendezők nem is találhattak volna alkalmasabb zenészeket, mint akik az eredeti darabban játszottak: Vikidál, Deák Bill, Nagy Feró. (Igaz, furcsának találtam, hogy Varga Miklós csupán csodálatos énekhangját adhatta a címszerephez, a darabból készült filmben Pelsőczy László alakította Istvánt; s a bájos Sebestyén Márta is csak énekelhette Réka szerepét.)

Az István, a királyt 1983. augusztus 20-án mutatták be először a városligeti Királydombon több mint tízezer néző előtt, elsöprő sikerrel. A közönség tombolt: végre nekünk is van rockoperánk, nem is akármilyen! A kritikusok - mint rendszerint - fanyalogtak, amibe jócskán vegyültek politikai felhangok is (az akkori hatalom nem fogadta kitörő örömmel a témaválasztást vagy a lázadónak számító rockerek szerepeltetését), de ez sem állhatott a hatalmas közönségsiker útjába, s a darab iránt külföldön is nagy volt az érdeklődés. A többi ma már történelem: az István, a király színvonalát azóta sem sikerült felülmúlni hazai alkotásnak. A darab minden egyes alkotója remekelt, a rendező Koltay Gábortól a zeneszerző-szövegíró Szörényi Levente - Bródy János pároson és a koreográfus Novák Ferencen át a férfias kiállású Koppányig (Vikidál), a "nemzet csótányáig", az örök lázadó Nagy Feróig, a táltost alakító Deák Bill Gyuláig, az Abcug-dalokat éneklő köpönyegforgató hármasig (Sörös Sándor, Balázs Péter, Szakácsi Sándor).

Nagy kár, hogy ilyesmi ma már nincs.

Korabeli cikkek a rockoperáról (az igencsak vegyes kritikákból egyaránt érződik a darab zseniális volta és a korszellem):

"A szabadtéri előadásokon mindig nehéz helyzetben vannak a színészek: nincs lehetőség az árnyalt játékra, egy-egy finomabb fintor, grimasz elvész a hatalmas térben. Általában, de nem most: itt a szenvedély diadalmaskodik."
(Ligeti Nagy Tamás, Képes Újság, 1983. szeptember)

"A negyed-félórás vastapsok is bizonyították: a hazai rockzene eddigi legjelentősebb színpadi alkotását láthattuk a Városligetben."
(Szomory György: Új Tükör, 1983. szeptember)

"Nem szándékozom taglalni magát az előadást, kikerülhetetlen azonban az, hogy a szerzők összehoztak egy - éppen mert zeneileg már nem tudtak följebb menni - egy görögtüzes-nemzetilobogós-himnuszfeldolgozásos frázispuffogtatást. Nem is az a baj, hogy anakronisztikus (sem tűzijáték, sem piros-fehér-zöld trikolór, sem himnusz nem létezett akkor Magyarországon), hanem, hogy nagyon is nyilvánvalóan a zenei dramaturgia hiányosságát kívánja ilyen hatásvadász módon helyettesíteni. Kár érte."
(Sós Péter János, Magyar Ifjúság, 1983. szeptember)

"Koltay ebből a felelősségtudatból nemzetiszínű parádét csinál!
Előbb hagyja történni a darabot, a pogányok szerepére "ellenzéki" rockereket kér föl - majd hirtelen vált egyet: jaj, csak azt ne gondoljátok, hogy retrográd vagyok!, hatalmas magyar lobogót bontat ki, felhangzik a Himnusz, a jelenlevők könnyes szemmel felállnak (...), repülnek a gyöngyös-bokréták, zeng a dal Istvánról, gyertyák kerülnek a kezekbe, mindenki önfeledten tapsol. Minek is? Annak, hogy a magyar szabadság zálogát, a darab fikciója szerint Dózsa, Rákóczi és Kossuth szellemi elődjét, Koppányt éppen felnégyelték? Annak, hogy német segítséggel győzött István? Hogy van magyar állam, hogy van lobogója, hogy énekelni lehet a Himnuszt? Minek tapsol ez a sok ember, aki egyfolytában úgy jár, mint a darabbéli nép: hol Istvánt, hol Koppányt élteti. Ahogy manipulálják őket. Koltay végigcsinálja ezt a manipulációt - s nekünk, akik ezen felháborodunk, szégyenkezve kell kisompolyognunk a fölhergelt cirkuszi nézőtérről. Lehet, hogy bennem van a hiba - de ez a szelepelt nacionalizmus riaszt és félelemmel tölt el. Kinek tapsolunk? Nem tudom. De félek, olyankor is összeverjük a tenyerünket, amikor fütyülnünk kellene. És ezt sikernek érzik sokan."
(Bányai Gábor - Népszava, 1983. szeptember)