Mihail Solohov és a Csendes Don

Huszonnégy évvel ezelőtt, 1984. február 21-én halt meg Mihail Alekszandrovics Solohov. Az orosz író a szovjethatalom feltétlen híve volt; a kommunizmus visszás voltát mutatja, hogy mégis összetűzésbe került a fennálló rendszerrel. Amikor letartóztatási parancsot adtak ki ellene, Sztálin vette védelmébe.

Solohov legjobban sikerült műve a Csendes Don. A monumentális regény egy doni kozák család életét mutatja be; hitelesen ábrázolja a Melehov család és sorstársaik, a Vjoski falvában élő kozákok sorsát a háború alatt, leírja a vörösgárdisták elleni küzdelmüket, ingadozásukat a régi és az új rendszer között. A regény alakjai között egyaránt megtalálható a titkon lázító agitátor; a kommunizmus eszméjét lassanként elfogadó, később már-már rögeszmésen védő parasztok (ezek zömmel a legszegényebbek, a kizsákmányoltak, a cselédsorban élők közül kerültek ki); az ószláv hitű, cárhű, babonás öregek; a vagyonát féltő, gazdag boltos; a jómódú nagygazda fia, aki örömmel csatlakozik a régi rendszert pártoló fehérgárdistákhoz, s végül a büntetőszázadba szegődik, s úgyszólván hóhérmunkát végez (noha az író nem hallgatja el a jókötésű, karakán Mityka Korsunov pozitív tulajdonságait, érezhető, hogy szándékosan ellenszenvet próbál kelteni iránta az olvasóban; ugyanez vonatkozik valamennyi szereplőre, akik a rendszer ellenségei: a gazdag falusiak vagy az egyházi személyek); a könnyelmű, vidám feleség; a bántalmazott nő; a gyermekeiért remegő, dolgos öregasszony, a jókedvű fiatal lány.

A cselekmény központjában az örökké kételkedő Grigorij Melehov áll: a fiatalember eleinte mohón szívja magába a kommunizmus eszméit, de amint megtapasztalta a visszaéléseket, a felkelők elleni véres leszámolásokat, kiábrándul, s fehérgárdistának áll. Később bennük is csalódik, harcol ellenük, s visszatér a falujába, de a húga férje (Miska Kosevoj, a falu tanácselnöke) nem bízik benne; korábbi tetteiért börtönre, netán kivégzésre akarja ítélni. Grigorij még időben megszökik, egy rablóbandává züllött ellenálló csapathoz csatlakozik.

Noha a regény egyértelműen realista stílusú, a nyelvezete lírai és gyönyörű; nem hiányoznak a szemléletes leírások, a sajátos orosz humorral írt, életszerű párbeszédek. A bemutatott élethelyzetek, az egyes szereplők valóságosak, hitelesek. Az én kedvencem az öreg Pantyelej Prokofjevics, Grigorij apja, aki kicsinyes, de alapvetően jószívű emberként hamar belopja magát az olvasók szívébe.

Meg kell jegyeznem, igencsak idegenkedtem attól, hogy az író jogosnak ítéli a "rendszer ellen uszítók" (a jómódú földművesek, zömmel vétlen gazdák vagy öregemberek) kivégzését, szívszorítónak találtam, ahogy üdvözli a felkelő kozákok csapatainak bekerítését és a forradalom letörését. Mihail Solohov politikai nézeteit sosem tudnám elfogadni; de a regényt szívesen olvastam, mert érdekelt a szereplők élethűen és érdekesen ábrázolt sorsa, mindennapi gondjaik, csalódásaik, bánatuk, gyászuk, szerelmük.